A fiúk nem sírnak  - Szalay Lenke: Ketten hiányoznak

Bevallom őszintén, egészen idáig nem is hallottam Szalay Lenkéről, valahogy gyermek-, és ifjúkoromban nem jött szembe velem egyetlen regénye sem. Annak viszont egészen biztosan oka van, hogy első kötete most, egy 12 éves fiúgyermek édesanyjaként került a kezembe.

Történt ugyanis, hogy gyermekeim sulijában az iskolai könyvtár selejtezés utáni becsületkasszás könyvvásárt rendezett. Persze a régi gyerekkönyvek iránti rajongásom miatt azonnal bekapcsolt bennem a kincskereső üzemmód, és sikerült hazatérnem egy kupaccal. Köztük volt a meglepően jó állapotban lévő (vajon hányan olvashatták?) Ketten hiányoznak.

A pontosan 60 éve kiadott kötettől azt vártam, hogy némi nosztalgia keretében bepillantást nyújt az akkori kiskamasz fiúk iskolai életébe, de annál sokkal többet adott. Azt gondoltam ugyanis, hogy több, mint fél évszázada a 13 éves fiúk nehézségei, örömei egy letűnt világ lenyomatai lesznek, melyben kellemes lesz elmerülni kicsit kiszakadva a ma gondjaiból. Ehhez képest a 60 évvel ezelőtti fiúosztály története olyan volt, mintha ma játszódna, csak éppen nincsenek benne mobilok, TikTok, meg országos pedagógushiány.

Ami viszont van: új osztályba kerülő eminens fiú, akinek nehezére esik a beilleszkedés, korabeli bullying, árulás, törékeny barátságok, remény a szellemi társ megtalálására. Kallódó, rossz társaságba került gyerekek. Felvillanó társadalmi jelenségek: a kenyérkeresés terhe, nélkülözés, hóvégi pénzügyi zsonglőrködés, valamint zseniálisan baljós ábrázolás egy széthulló családról és ennek következményeiről a végkifejletig.

Ugye ismerős? Közben Szalay Lenke olyan gyönyörű és érzékeny prózával ír, hogy el sem hiszem neki, hogy ez volt az első regénye.

Azt viszont már tudom, hogy a kamaszfiú-lélek legbelül aligha változott sokat ennyi évtized alatt, ezt Dobozi Tanárnő nagyon pontosan foglalja össze a regényben:

„-Sokan azt hiszik, még a tanártársak is, hogy ebben a korban ezek a tizenhárom éves fiúk - lelketlen, érzéstelen kis kamaszok! Fütyülnek a mások vonzódására, áldozatos szeretetére, s bennük se nyílnak ilyen érzelmek... Pedig ez nagy tévedés! Ezt tagadom! Merem állítani, hogy ismerem ezeket a gyerekeket, sok év alatt elég emberpalánta volt rám bízva. Nem minden érzelem nyilvánul szép szavakban, s nem minden fájdalom keres utat az enyhítő könnyel. S állítom, hogy ezek a csupa végtag, csupa vihogás emberkék - tele vannak sebekkel, fájdalommal és gyengédség utáni áhítozással!... S ki hol keres utat, hogy ezt megtalálja! Van, aki barátban, van aki négylábú kutyában lel társra - van, aki rossz útra téved keresgélés közben! Vigyázzon, kérem, nehogy a fia is erre a sorsra kerüljön.”

És ha a lényeg semmit sem változott, vajon mit üzen a Ketten hiányoznak számunkra egy olyan korban, ahol a felnőtt társadalom egyre kevésbé segít a helyes út felé terelésben, ha egyáltalán reagál rá?

Szalay Lenkének sajnos még egy Wikipedia oldala sincs, pedig megérdelmelné, mert számomra beírta magát a legjobb ifjúsági írók közé, véletlen szerencse folytán, elemi erővel.

(A Monori Strázsa 2011. szeptember 27-i számában sikerült az életrajzáról kicsit többet megtudnom, és ebben az áll, hogy a Ketten hiányoznak című első regénye 1959-ben jelent meg először, amely rögtön nívódíjat kapott.)

Az elolvasott példány adatai:

• Beszerzés helye: iskolai könyvtári selejtezés

• Kiadás: Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest 1962.

• Illusztrálta: Reich Károly és Szász Endre